A durbani konferencia a klímaváltozás elleni harc szolgálatában

Az Európai Uniónak most először sikerült nagyszámú, mintegy 120 progresszívebb fejlődő országot – főként a legkevésbé fejlettek és az afrikai országok közül – maga mellé állítania, és ezzel nyomást gyakorolnia olyan feltörekvő és jelentős kibocsátó partnereire, mind Kína vagy India.

Az első 10 napban zajló szakértői szintű tárgyalások több részletben eredményesnek bizonyultak (pl. a szabályozott üvegházhatású gázok körének lehetséges bővítése, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás nemzetközi intézményrendszere). A kiemelt politikai ügyek azonban csak az utolsó maratoni egyeztetésen dőltek el. Ezek közül a legnagyobb jelentőségű a 2012 utáni globális klímarezsim formája és résztvevőinek köre. Az Európai Unió és más progresszív országok elvárása, hogy a felálló új rendszerben a legnagyobb kibocsátó országok - ideértve az Amerikai Egyesült Államokat, Kínát és Indiát - egyaránt jogilag kötelező erejű kibocsátás-csökkentési intézkedéseket vállaljanak.

Az ülésszakon az Európai Unió és a többi, cselekvést sürgető ország alapvető célja az volt, hogy jogilag kötelező, minden főbb kibocsátót magába foglaló megállapodáshoz vezető útitervben egyezzenek meg olyan határidők elfogadásával, hogy a Kormányközi Tudományos Testület (IPCC) által is jelzett, a veszélyes mértékű éghajlatváltozás elkerüléséhez szükséges határértékek tarthatók legyenek. A végső, elfogadott szöveg szerint egy új munkacsoport áll fel, amelynek feladata az új protokoll vagy jogi erővel bíró megállapodás előkészítése, amelyet legkésőbb 2015-ben kellene elfogadni, és legkésőbb 2020-ra jogi erőre emelni.

A cikk folytatása elolvasható a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium honlapján.